Fenyőfa

Hol élt, hol nem élt vagy csak mese tán,

Élt valahol egy fenyő, melynek nem ártott a villám.

Vastag törzsén sebhely nem látszott,

Ami volt beforrt, s a vérzés elállott.

Karját egy okból az ég felé nyújtja,

Van ott egy csillag, melynek fénye ámítja.

Egy csillag, mely néha angyal

Lábnyomain virág nyílik akárcsak tavasszal,

Egy forrás, amely a lelket vidámítja,

S ő reméli eléri nemsokára.

Terjednek ágai, s vastagodik törzse,

Növekszik gyökere, hogy megtartsa őket.

Egy éjjel a fényes csillag halványodni látszott,

S elillant lassan a láthatárról.

Nézi a fenyő, s utána menne,

De földhöz szegzi gyökere, s kettétörik teste.

                                                   Csíkszereda 2006

Fodor Ákos

Arcképcsarnok

Van egy arc,

amit csak önmagunkat elképzelve látunk

– lehet, hogy ez az igazi.

És van annyi arcunk,

ahányan csak ránk néznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,

hogy ezekben akad néhány közös vonás

– lehet. Akkor ez a valóság.

Van egy,

amit tükörbe nézve látunk: villám-

gyorsan alakuló, képlékeny látvány:

múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék

– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.

És van,

van arc, amit csak az lát, aki szeret,

akit szeretünk. Ez a legszebb,

a legmulandóbb. A legérvényesebb.