2009. november 3., kedd

A lélek itala!

Inni egy kávét vagy egy teát, azt jelenti, hogy időt szánunk magunkra,
átadjuk magunkat az aromának, az illatnak, 
a beszélgetésnek és a gondolkodásnak
- ezzel időt szánunk másokra!


                                                                              


       I.e. 2737-ben Shen Nung kínai császár éppen a kertjében sétálgatott kezében egy csésze forró vízzel. Egy hirtelen szellõ egy vadon növõ teacserje leveleit fújta a csészébe. A császár figyelmes lett a kellemes illatra, megkóstolta, és meglepve tapasztalta, hogy felfrissült az italtól. A legenda szerint így fedezték fel a teacserjét és a tea készítését. 

      A teát az i.sz. III. századig gyógyszerként vagy vad teacserjék leveleibõl készült fõzetként használták. A teával szembeni növekvõ kereslet kielégítése érdekében földmûvesek kis teacserjéket kezdtek ültetni. Írásos dokumentumok szerint i.sz. 350 körül a dombos kínai Szecsuán tartományban már mezõgazdasági méretekben termesztették a teát. 
     A telepítés, szüret, szárítás és feldolgozás eredményes mezõgazdasági módszerré fejlõdött.
                                                                      



                                                                         

Az uralkodók itala

      A tea valamikor az uralkodók itala volt. Mint a legtöbb szokás, a teázás is idővel meghonosodott, s egyre nagyobb szerepet játszott a magánházaknál is. Kialakultak a tea elkészítésének és felszolgálásának szabályai. A teázás, mely eredetileg a szerzetesek fárasztó elmélkedésének segítője volt, létjogosultságot kapott a kolostor falain kívül is. A tea mellett üldögélve társalogtak, olykor még sakkoztak is. Kína több tartományában nagyon rossz az ivóvíz, ezért forrázva, teával tették élvezhetővé.

     A gazdaságok szaporodásával a tea ára is mérséklődött, így a teázás általánossá válhatott a szegényebb néprétegek körében is. Később a teát nem főzték, hanem forrázták. A szárított leveleket kőmalomban porrá őrölték, amikor pedig Európába is eljutott a tea, Kínában már nem a porteát használták, hanem a szárított leveleket forrázták le. Ezt a készítési módszert vették át az európaiak.


                                                                              

...Úgy érzem eljött a tél...nem csupán a csipős hidegen észlelem mindezt, hanem túl sok teát fogyasztok napjában...:D, ami nálam csak a téli hónapokban szokott jelentkezni...
A lélek itala...milyen érdekes ez a kifejezés... most hogy így kicsit utána olvastam a tea történetének, eredetének gondolkodtam el ezen a kifejezésen....mondom nem vagyok nagy teás... és a gyümölcs, meg a bors mentán kívül nem igen kóstolgattam ezidáig meg teákat...de azt hiszem, amire egyszer lehetőségem lesz,  hogy megkóstolhassam, azt ezután nem fogom kihagyni.
Sok érdekes dolog van az életünkben, amiről nem is tudjuk hogyan került az asztalunkra..én így voltam idáig a teával...pedig hány ember fáradozik azon nap, mint nap, hogy én megihassak egy csésze teát...
És most  így, ezzel a tudattal fogom elkészíteni, és meginni a csésze teámat....TÁRSULSZ???
  



2009. november 2., hétfő

Légy ami vagy, önmagad!


      Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki.
Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája...érett...zamatos...kviánatosan édes... kinálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek, akik nem szeretik a szilvát.
      Meg kell értened: te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája és van valaki, akit kedvelsz ő meg nem szereti a szilvát, meg van rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán légy, csak középszerű banán lehetsz. De még mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, ha azt választod, hogy középszerű banán légy lesznek majd olyan emberek is, akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, mint szilva, ami lehetetlen hogy az légy, hisz te szilva vagy.
De még mindig ott a lehetőség, hogy megprobálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni...

                                                                         
Igen...sokszor nem merjük igazi magunkat adni a világnak...mindig csak a másnak való megfelelés, mert azt gondoljuk, hogy attól vagyunk a vagányak, ha belebújunk egy másik szereplő bőrébe. Igyekszünk magunkat is megtéveszteni azzal, hogy mi banánok vagyunk, s közben a szilvával járó értékeinket hanyagoljuk.
Miért kell ez a szinjátszás? Miért nem lehet mindenki az, ami valójában..nem lenne jobb? Mennyivel több energiánk maradna más, fontosabb dolgokra...Felünk attól, hogy kisebbek vagyunk a másik embertől, ha nem azt mútatjuk neki, amit ő szeretne látni? Hm..élet igy ez, vagy csak vegetálás? Szerintem a második...ez szánalmas...
Nem könnyü kilépni a már belemelegedett, ám nem igazi kis magunkra öltött szerepünkből...n mégis azt mondom, meg kell próbálni kivetközni belőle...mert hosszú távon csak ez élhető...

2009. november 1., vasárnap

Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum

 Halottak napja

             Az ünnep már az ókori Rómában is létezett feralia néven. A Katolikus Egyházban először 998-ban ünnepelték. Szent Odiló clunyi apát kezdeményezése volt, hogy a Mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. 
            Az ünnep a 11. században terjedt el széles körben a clunyi bencések hatására, a 14. században vált hivatalossá. Azért látták szükségesnek, mert a keresztény gondolkodás szerint a kisebb bűnökért a lélek a purgatóriumban bűnhődik és üdvözülését meggyorsíthatja ha az élők könyörögnek érte. 

           A halottak napjához számos néphit kapcsolódik: 

- az élőknek ilyenkor tilos volt a munka, 
- nem volt szabad semmiféle földmunkát végezni, hogy ne háborgassák a halottakat, 
- halottak napján, sőt egész hetében tilos volt mosni, mert a halottak a vízbe kerülnének, a ruha pedig megsárgul.
- sokfelé terjedt el az a hiedelem, hogy a halottak ilyenkor hazalátogatnak, ezért számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, és gyertyát gyújtottak. 

A gyertyák a halottakért égtek, a tűz ugyanis megtisztulást hozott. 

     Gondolom sokunk ellátogat ma a temetőbe...egy gyertyát meggyújtani eltávozott rokonának, barátjának, ismerőseikért...
     Én megteszem, amúgy is sokat járom a temetőket...elég morbidul hangzik, de ott mindig úgy megnyugszom...sosem indulok el céltudatosan temetőbe..mindig valahova megyek, és akkor egyszer csak ott az a késztetés, hogy menjek be...a sirok, amiket látogatni szoktam sosem ismerősek, vagy voltam valamilyen kapcsolatban a "lakójukkal"...leginkább az elhagyatott sirhelyek fognak meg..úgy érzem azok mellett kell eltöltsek kis időt.. Ma is, barátom Laci sirhelye után ellátogatok egy másikhoz is..gondolom ez nem bűn !?