Karácsony...

Karácsony...annyian, annyiféle képpen meghatározták már karácsony lényegét, fogalmát, jelentését...én valahogy igy tudnám a mai világunkat nézve értelmeznit a karácsonyt:

Egy dombos hely, ahol az árkokban katonák lapulnak, lövésre készen...háború van. Egymást öldöklik az emberek, ez esetben most a katonák...lövedékek repülnek szanaszét, a foszforszag már már csipi a szemet...oly füstfelhőt idéz elő, hogy a nap akárhogyan iparkodik, nem tud atfúrakodni a füstfelhőn...őrületbe kergető moraj, fegyver dörgés...egyszóval mondhatnám a pokol...

                                                                                

A mező szélén egy kis házikó, nem jár senki se be, se ki az ajtaján, mégis lehet észlelni, hogy lakják a kis házat...kéményén füst lopozik a mégnagyobb füstbe...a ház gazdája eleségért ment el otthonról...már elég hosszú ideje...az anya pedig otthon van, öt kis gyermekével, aggodik férjéért, hogy épségben haza ére, aggódik nehogy egy bomba, vagy egy lövedék behatoljon kis lakukba...mégis próbálja gyermekei elől elrejtegetni érzéseit...egy óvatlan pillanatban, mikor nem figyelt eleggé, legkisebb gyermeke, aki akkor kezdett el járogatni kiosont az ajtón...ki a veszedelmes világba, a lövedékek közé...mikor a katonak vmi mozgásra lettek figyelmesek a sürü füstben, tüzet szüntettek...merthogy azért nem lőnének kis gyerekre...a kis gyerek rámosolygott az alig látszó katonákra...

                                                                                 

Szinte a levegő sem mozdult, mindenki meredten figyelt, hogy most mi történik, eközben a füstfelhő annyira eloszlott, hogy a napnak sugarai beférköztek, és megnyaldosták a háborús övezeten lévő katonákat, az ajtóban álló, aggodó éedesanyát, és a kisgyermekre is vetett sugaraiból...

Egyszer csak szó nélkül a gyermek megfordult, és a házikó felé vette útját...a katonák meredten figyelték minden egyes, bizonytalan léptét...mikor beért a házba, becsukódótt az ajtaja is, feldőrdült az első lövés hangja...és folytatódott minden, mint azelőtt.

Igen, nagyjából így tudnám leírni a karácsonyt...futás az egész életünk, nem törődünk embertársunkkal, akarva, akaratlan megbántjuk szeretteinket, de nincs időnk már bocsánatot kérni, mert be vagyunk táblázva...időben ott kell lenni a következő helyen, amit már egy hónappal előtte feljegyeztünk időhatár naptárunkban.

És ebben a lótás, futásban van egy olyan nap, amikor eljön karácsony este...mindenki egy percre leáll...tudja, hogy valami történik...valami, ami őt arra készteti, hogy egy kis időre leálljon...de másnap folytatjuk tovább előző életünket...ugyan az a futás..az a monotonság járja át életünket...visszaszökünk kerékvágányunkba, és megyünk a magunk útján tovább...

Sajnos ez az én meglátásom...bárcsak ne így lenne minden...ha az az egy este, nem csak egy este lenne, hanem életünk nagy részét az töltené ki, be...

Én kivánok egy nyugodt, békés, több napos leállást...és odafigyelést...

Mese a karácsonyról, az önfeláldozásról és a szeretetről..

      Valamikor réges régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket.    Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket.

       A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. 

                                                                            

       A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! -gondolta.

       Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett. 

                                                                        

       Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova afiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.

       Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokkal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.

       Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.
       S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.